„Dustin kapkodva vett levegőt, de az félúton beszorult, ezért erős fájdalom nyilallt az oldalába. Eszelős tempóban szedte a lábát a pocsolyáktól nedves járdán. A cipője tocsogott a víztől. A kertváros félhomályba borult körülötte, az eső kopogása zavaróan hangosan hatott a fülének. Összerándult a gyomra, amikor dörgött az ég, majd egy nagyot csattanó villám világította meg a házakat. Azután semmit se látott, mert a vihar sűrű függönyt terített elé. Úgy érezte, hogy ezer szempár követi, és ettől rettegés töltötte el. Biztos volt abban, hogy megismétlődik, ami egyszer, nem is annyira régen, aztán újra menekülni fognak. Akkor észrevették, és lehet, hogy most épp figyelik, de ha mégsem, hamarosan felhívja magára a figyelmet. Belepusztult volna, ha az anyja megint feláldozza érte az életét, a munkáját, a barátait, és az apja... Rá gondolni se mert, de szomorúan elkönyvelte a költözéskor, hogy jól járt, hiszen végre távol lehet a bizarr képességgel rendelkező gyerekétől. Ő is amellett döntött volna a helyében, hogy elválik és elküldi a családját. Tudta, hogy az anyja átmeneti megoldása nem tart ki örökké, és ebből a városból szintén el kell tűnniük.

Attól félt, hogy nem fogja megtalálni a házukat a viharban. Nem akart megállni, azonban egyre nehezebben bírt haladni, mert égető fájdalom ébredt az ereiben. Ahogy a vére gyorsabban és gyorsabban áramlott, azzal együtt nőtt a kín. Felnyögött, amikor ez szétterjedt a végtagjaiban, és patakokban folytak a könnyei.

Befordult a sarkon, de megcsúszott, és azzal a lendülettel a földre zuhant. Pattogott, sercegett a víz körülötte, és látványos kék szikrákat lövellt. Kimerülten térdelt fel. Ezüstszínű fénycsóvákként hullottak rá az esőcseppek, majd az ezekben lévő elektromosság kék, fénylő aurát vont Dustin köré. Muszáj volt megválnia a haragtól, a félelemtől, hogy a fény ne váljon tűzzé úgy, mint amikor zuhanyozott. Az angyalról szóló dal segített rajta, békesség szállta meg tőle. Csak teljesen higgadtan tudta kontrollálni a képességét. A teste, a sejtjei és a vére természetes elektromosságot generáltak, amit a nedves környezet ezerszeresére növelt. Az oda-vissza futó feszültség a végtagjaiban szúró és maró fájdalmat keltett.

Dustin felállt. Felismerte az utcát, emiatt egy kis remény villant fel benne. Még félt attól, hogy valaki észrevette, de az otthona biztonságos menedékként jutott eszébe. Rettentően erősnek érezte magát, és ez büszkévé tette. Elhalt körülötte a fény, és amikor felrohant a teraszuk csúszós lépcsőjén, akkor már egy átlagos fiúnak látszott.

– Anya! – rontott be az ajtón. – Senki se figyelt fel rám.

Bízott abban, hogy a vihar eltakarta őt.

Baljós megérzéssel vágta mellkason a csend. Kibújt a cipőjéből, ahogy általában, ha hazaért, viszont most sejtette, hogy valami megváltozott. Az anyja mindig aggódott érte, és folyton odasietett hozzá ilyenkor. Idebent is hideg lett a levegő, libabőrösen és kicsit vacogva sétált fel az emeletre. Léptei után nedves folt maradt a falépcsőn. Amikor felért gyanakvóan nézett le a korláton áthajolva, mert olyan érzete támadt, mintha valaki követné. Sóhajtott egyet, majd ijedten pillantotta meg a parkettán pirosló vércseppeket. Követni kezdte a nyomot. Az összes mozdulatakor megreccsent a parketta, azonban a vércseppek véget értek egy ponton. Ekkor az eső kopogása alatt meghallott egy másik hangot. Egy zsanér nyikordulása volt az.

Dustin gyanakvóan fordult meg, félelem hűvöse simította végig a hátát, megborzongott. Az anyja hálószobájának ajtaja nyitva állt. Elindult előre átázott ruhákban, sötét hajtincs lógott a szemébe. Bement, és feltűnt neki, hogy szétkenődött vérfoltok tarkítják a padlót. Felemelte a tekintetét, majd megrázkódott a csuklója a haragtól, és a tenyere közepe forrósodott, kis híján szikrákat vetett, mert az ágyról félig lecsúszott a lepedő, mintha valaki megkapaszkodott volna benne. Ez számára dulakodásra utalt.

Anya talán menekült, de valaki berángatta ide, vagy közben meggondolta magát, visszafordult, és itt szeretett volna elbújni.

Összevonta a szemöldökét felfedezve a kitört ablakot. Ökölbe szorultak az ujjai, és egyre jobban gyűlt benne a harag, közben az esőt bámulta, ami bezuhogott a földre, egész széles tócsa keletkezett miatta a helyiség közepén.

A barna gardrób melletti árnyékos sarokból egy idegen lépett elé. Egy magas és testes férfi volt az fekete öltözetben, az arcát maszk fedte.

– Ki vagy te, és mit műveltél az anyámmal? – kérdezte Dustin. Nem értett a fegyverekhez, de azt azért tudta, hogy a fickónál lévő méretes lőfegyver milyen károkat képes okozni.

– Felesleges aggódnod az anyádért, mert most úgyis meghalsz.

– Azt csak szeretnéd – mondta, és gonosz vigyorra húzta a száját."