Földúton haladtunk lassan robogva egy fakerítéssel elválasztott mező mellett, miután elhagytuk az utcát és a várost, aztán a tenger sós illatát fújta az orromba a szél. A fülemben is süvített, ezért nem hallottam a kavicsok csörgését amikor a hullámok a tengerpartra csaptak. Köd lepte be a látóhatárt, a hátam kellemesen megborzongott a füves dombon, miközben öleltem Miles derekát. Az erdő fái között sötét borult ránk, majd kijutottunk egy hosszú, köves, saras útra. Ámultan emeltem feljebb a fejem, a látvány elkápráztatott. Ezt a sisakban nem láttam volna tökéletesen. Sejtettem, hogy teljesen letaglóz, azonban a lélegzetem is a torkomba szorult. Két oldalról behatolt a tenger, mozdulatlanul terült el a nedves szürkeségben minden bizonnyal a horizontig. És ott messze, a gomolygó párában egy kis szigeten magasodott a célunk.

Távol Blackmoore régi kőházaitól egy kúria állt a mocsár közepén. Azt pletykálták róla, hogy aki betéved oda nem tér vissza többé. Rengeteg embert vonzott, ezért a városunk híressé vált a kísértethistóriákról. Azt mesélték, hogy azok szellemei bolyonganak itt, akik belefulladtak a vízbe.

Fehér falait borostyán borította barna ablakai körül. Leszálltam a motorról, és a tapintható csendben sóhajom hangosnak hatott. Sehol sem éreztem ennyire súlyosnak a levegőt, tapadt tőle a bőröm. Lesimítottam az arcom, mert azt hittem csepereg az eső.

– Gyönyörű – szólaltam meg, viszont a hangom hamar elhalkult.

Egyetlen fa nőtt a szigeten, vastag törzséből csupasz, göcsörtös ágak meredeztek, és az egyik befurakodott a legközelebb eső törött ablakon. Elindultam előre, erre Miles vállamra simuló érintése megfékezett.

– Már láttad. Visszafordulhatnánk – javasolta.

– Ugye nem ijedtél meg?

– Ami azt illeti nem tetszenek a pletykák.

– Fél nyolckor lesz dagály, este. Most biztonságos. Pár perc, aztán indulunk – közöltem, és kibontottam a kardigánom, mert fáztam.  

– Meg kell ígérned valamit – nézett engem határozottan Miles. – Egyedül nem jössz ide, rendben?

– Ha hajlandó vagy máskor is elkísérni, akkor nem.

– Miért érdekel ennyire?

– Csak úgy.

A magas, kétszárnyú ajtó kilincsére fontam az ujjaim, és csúszós fémre tapintottam, erre megremegett a csuklóm.

– Ez jár nekem – nyeltem egyet. – Ennyi szörnyűség után.

– A hely is szörnyű.

Miles-ra pillantottam, és lenyomtam a kilincset.

– Annyira nem, mint az én érzéseim – azzal belöktem az ajtót. A rozsdás zsanér nyikorgása végigszaladt a tágas előtéren.

Odabent elragadott egy kellemes borzongás. Összehúztam a ruhámat. A torkomban dobogó szívvel emeltem a tekintetem a pókhálós, piszkos sárga mennyezetre. Töredezett kőpadlón léptem néhányat, ropogott a sportcipőm talpa alatt a fentről levált vakolat. A valaha zöld mintás fal megkopott és dohos szagot árasztott. Növények elszáradt részei, fekete kosz borították. A fa volt a legszebb az egészben. Elakadó lélegzettel nyúltam nedves ágához. Ekkor nyugalom töltött el. Úgy tűnt, mintha ezer éve utaznék, és most hirtelen, egy pillanat alatt hazatértem. A dolog mellkason ütött, biztosan a szívem ugrott vissza a testembe. A lépcső korlátjának arany színe megmaradt, ami eleganciát kölcsönzött a helynek. Az első fokra tettem a lábam, és a kíváncsiság már húzott volna az emeletre, ha Miles nem fogja meg a karom. Felé fordultam.

– Majd máskor folytatjuk – mondta, majd elengedett.

– Nem maradtak feljegyzések a házról, sem a lakóiról. Csupa rejtély az egész. Ki szeretném deríteni, kik éltek itt.

– Miért fontos ez neked?

– Egyrészt azért, mert anya megtiltotta. Nem ok nélkül, ám sose avatott be. Amióta létezem érdekel a más világ, mert megmagyarázhatatlan, mert senki sem talált rá bizonyítékot.

– És te azt hiszed, hogy találhatsz?

Elmosolyodtam, majd úgy döntöttem, hogy a ház másik részébe megyek, Miles-nak úgy sem tetszett az emelet felfedezésének ötlete. Megkerültem a lépcsőt, az előtéren át egy boltívhez értem. Egy újabb lépcső következett, de lentre vezetett. Mély lélegzettel szívtam be az onnan áradó poros, kis híján fojtogató szagokat.

– Pfuj! Olyan, mintha megdöglött volna valami – Miles összecsípte az orrát két ujjal.

– A filmekben a pincében vannak.

– Baromi sötét lehet ott.

A táskámba túrtam, és vigyorogva mutattam a zseblámpám.

– Mindenre felkészültem – biztosítottam.

– Kereszt is van nálad meg szentelt víz?

– Haha!

A lámpám fénye behatolt a sötétségbe, és szálldosó, fehér szemcséket fedett fel. Örültem, hogy túl sok parfümöt fújtam a nyakamra korábban, mert legalább annak illatát éreztem néha. Ahogy közeledtünk valamihez borzasztóan émelyített a halál keserű, savanyú bűze. Kosz repkedett körülöttünk, amiért a jelenlétünkkel felzavartuk az évtizedek óta csendben pihenő folyosót. Langyos, súlyosnak ható levegő nehezedett ránk. Gyanakvó ráncok jelentek meg a homlokomon, és a bátorságom majdnem alábbhagyott. Légzésem gyorsabbá vált, mint addig bármikor. A tenyerem lassan az előttünk lévő vasból készült ajtóra fektettem, hideg kezemre libabőr ült ki. Belém vágott egy érzés, mintha éles kést mártottak volna a gyomromba. A lábam a földhöz ragadt, hányinger tört rám, mert az agyam megtelt ezernyi fájó érzéssel. Annyira sok lett belőlük hirtelen, hogy nem bírtam eldönteni, pontosan melyek azok, és a szemem megtelt könnyekkel.

– Valóban rémisztő itt lenni – engedtem le a karom, és ez felszabadító hatással volt rám.

– Ugye, nem jövünk máskor?

Erre nem tudtam válaszolni. Legszívesebben azt feleltem volna, hogy nem jövünk, de eszem ágában se volt feladni. Miles kedves mosolya meglágyította a szívem, és ott hagytuk a kúriát, a régóta vágyott helyet, ami folyton foglalkoztatta a fantáziám. 

Aznap éjjel jött el hozzám a szellem először, és hozta vérfagyasztó álmát.

Lassan léptem, a testem érzéketlen, mint az összes álomban. A jövő képe homályosan, ködből születve lebegett előttem. Az érzékeim eltompultak, kivéve a látásomat, ami egyre inkább kitisztult, ahogy közeledtem a fakeretes ágyhoz. A padló reccsenése halkan jutott el a fülemig. Ez volt az első álmom, hogy egy belső hang azt suttogta nekem, céllal vagyok itt. A takaró alatt alvó nő gyönyörű, gesztenyevörös haja hullámosan terült el a párnán. Ébredő napfény sütött rá a barna függönyös ablak felől. Megkerültem az ágyát, azonban meglepetten, gyanakvóan húztam össze a szemem. A nő arca helyén látott torzulás, akár egy rossz, sérült felvétel, rögtön kiélesítette az érzékeim. Libabőr futott a hátamra egy jéghideg érintés formájában. Megfogtam a takaró szélét, óvatosan, mintha felkelthetném, ám ez képtelenség lett volna, hiszen ő nem vehetett észre. A jövőben jártam, a múlt kísérteteként. Épphogy a nyakáról húztam le a paplant, máris összerándultam. Ahonnét felemeltem a kezem egy hosszú, behegedt vágás vöröslött a bőrén, akár egy ékszer. Ki lehetsz? – suttogtam, de a mondat csupán a fejemben formálódott szavakká. Ekkor halk ropogást hallottam, pont a fülem alól. Porcok ropogása. Lehajtottam a tekintetem, és fekete, karmos ujjait a vállamra fonódva pillantottam meg. Egy ezüst kést tartott előttem, csak addig, hogy a napsugár megcsillanjon rajta. Az érzékeim még élesebbé váltak, amikor a penge a torkomba hatolt. Forróság öntötte el a mellkasom, a saját vérem melegsége.

– Az enyém leszel – mondta.

2026. 05. 13.